Nincs kódfejtés...

Semmim nincsen és mégis van mindenem.
Mert nincstelen -e az áradó patak,
mi szívemben duzzad? Omlanak falak.
Vagyon ez, amit nem őriz tenyerem.

Éleszt, részemmé vált, visszakérdez.
Édes a kóstolt, boldog pillanat,
s a különös egyensúly megmarad,
megváltoztat, formál, erőssé tesz.

Összeérnek ujjaink. Látni tanít,
míg a lelke érinti a lelkemet.
Itt és most nem számít múlt, jövő. Vezet.
Jelenné váló impulzus bizonyít.

A legtisztább gondolat. Érezni jó,
még akkor is, ha furcsán rendezetlen.
Csillagom ott ragyog a szemében,
nincsen kódfejtés, csak őszinte szó...

Alkony / Ilona Zagyi Gáborné /