Egy romos vár fokán... /Az utolsó szó jogán/

A szél sikolt, s én hallgatom...
hogy kér vagy ígér, nem tudom... 
közel az ég, s közel a föld,
szelíd kék és haragoszöld.
Magyar hegyek, völgyek, ösvény.
Talán meg is érinthetném...
A szívembe hajtogatnám,
ha négy sarkát összefognám.
Olyan békésnek tűnik, öröknek...
de talpam égeti felszáradt vér.
Hiába mosták áztató könnyek.
Mi megtapadt, most a lelkemhez ér.
Lüktet, dobban, él!
Ember, te aki védted,
érzem, hallom a lépted...
még nem végeztél...

Lehelet a vár fokán,
az utolsó szó jogán

Jó MAGYAR, én hittem benne!
Otthont, hazát tönkretenne
ha átok ülne csontomon,
s velem pusztul e romokon
ősi büszkeség... magyar szív.
Legyen hang, ami visszahív
ha mennél. Áldásom veled...
Legyen út mely hazavezet...
Nincs vége... magamat nem áltatom,
csak piheg a múlt és jövő között
harcom. Rab tán e mohás kőfalon?
Szabadnak lenni mindenek fölött...
nézd, csak ez nyílik!
Érezned kell, haltam érte!
Rád! Itt és most van szüksége,
óvd hát a sírig!

Ilona Zagyi Gáborné