Meghasad naponta a kérges réteg,
felszakad...
él...
Eleven arcok, elfojtott hangok,
lélegzetek a vaskalapok alatt,
s visszhangzó nyűg.
Az elégedett maszkot
marja a lét-erózió...
Elég?
Itt-ott áramló, szabad fénytöredék
ütött-kopott vágyakra ül könnyedén.
Megcsillan, valamit felnyit,
de nem ígér szépet, nem ígér semmit.
Csak a látványtól össze nem törik
egészen a reménytelen...
Maradhat így is... tétlenség rá a folt.
Sok apró szikra, ami sosem lángolt,
így fakul szürkén, kihuny nyomtalanul,
megnevezetlenül,
kimondatlanul...
Zagyi G.Ilona
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése