Szomorú zsarátnokként pislog,
de még követel a halódó vágy.
A hamuból szökevényként röppennek,
a csillagfényű, apró titokszikrák.
Ágya hideg, de forróság emészti,
altatódalát dúdolja az elme,
nem akar kihunyni, riadtan kuksol,
reménykedőn vár egy ártatlan jelre.
Elveszni látszik, megadóan fárad,
a pernye már lágyan betakarja.
Csillapodik az emésztő láza,
üszkösödő magánya álomba fonja.
De nem engedi halni, élesztgeti,
melengeti az óvatlan pillanat,
s boldogan lobban életre még,
beragyogva, elfojtott álmokat...
Zagyi G. Ilona
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése