azt sem tudtam , hogy létezik,
míg egy napon vállamra szállt ,
megpihentette rajtam szárnyait.
- Hosszú rabság volt ez - közölte,
- végre kinyílt ketrecem ajtaja ,
az akaratod zárva tartott, hiába
szállt a vágyad panaszos sóhaja.
Szíved mélyén éltem eddig bezárva,
majdnem elsorvadtak szárnyaim,
már azt hittem ez lesz a végzet,
ott veszek érverésed hullámain.-
Vádló tekintete, az elgyötört
panasza, fájón hasította tudatom,
de öröm volt látni, ahogy felröppent,
szárnyalt, boldogan, szabadon.
Nem szállt tőlem messzire, fölöttem
keringett vidáman, felszabadultan.
Mikor elfáradt, szívemben megpihent,
a rácsot,s a kulcsokat eldobtam.
Vendégem, mert a szeretet itt tartja,
céltudatos hitemből táplálkozik,
együtt éli velem a napjaimat, de
éjjel fölrepül egészen a csillagokig...
Alkony /Zagyi Gáborné/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése