ránk szakad az ég,
a kéretlen gondokból
végre legyen már elég...
Rémálmokból ébredt,
fagyott mozdulat.
lassan magához tér,
a fuldokló gondolat.
A szakadék közel,
peremén táncolunk,
túl sok az ellenérv,
vesztünkbe rohanunk.
Torlódnak a hibák
talonba tesszük,
ítélkeznek felettünk.
A kiutat keressük...
Döntünk jól-rosszul,
a sors néha játszik,
de perzsel a szikra,
lobban, tűzzé válik...
Pokolból-mennybe,
menyből-pokolba,
monoton tűrésünk
ismétlődő strófa .
Túl sok a vihar,
fárad a kitartás,
eltévedni könnyű,
ha visz az áramlás.
Kell a kapaszkodó,
egy kéz, egy érzés
kell a hovatartozás,
erőt ad a kötődés...
Oltalmazó karok
ölelő menedéke,
napsütést teremt
a viharos égre.
Alkony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése