Túl az üveghegyen
varázserdő mélyén,
aprónép éldegélt,
nyugalomban, békén.
Már didergett az ősz,
ritkultak a lombok,
fagyos szél sodorta
a hulló virágszirmot.
Jánoska a rend őre,
most is készenlétben,
kémlelte a tájat,
mert ő mindig éber.
Felfigyelt a zajra,
a tündér-laknál járva,
messzire hallatszott
Csinka szipogása.
Bekopogott hozzá:
- Talán bizony baj van?
Segítek, ha tudok.-
s nyílt az ajtó halkan.
Reszketett a tündér,
- Hideg van és fázom,
lefagyott a lábam,
s nincsen nagy kabátom.
Valamit tenni kell,
mégpedig sürgősen,
el is repült Jánoska
hómanóhoz sebesen.
Hómanó még álmodott,
messzi havas tájról,
ijedten riadt fel
a hangos kopogástól.
Baj van hómanócska
a tündérkénk fázik,
kéne egy cipőcske
és egy nagykabát is.
Hómanó töprengett,
bár nem sokáig,
ha hideg lel valakit,
minden perc számít.
Megyek rák apóhoz,
neki van ollója,
szab nekünk kabátot,
s készülhet majd csizma.
Megkérjük Pók apót,
mert csak ő tud varrni,
Csinkának lesz ruhája,
nem hagyjuk megfagyni.
Rák apó sietett,
az olló csattogott,
a mesteri szabó,
serényen dolgozott.
Pók apó fonala,
pörgött szorgalmasan,
elkészült a kabátka,
s a lábbeli is gyorsan.
Megörült a tündér
a meleg holmit látva,
hamar bele is bújt,
s megszűnt vacogása.
Kacagott a lányka,
pörgött és forgott,
ilyen szép holmit
talán sosem látott.
Puha volt és meleg,
bizony már nem fázott,
hálás szívvel ölelte
a sok dolgos barátot.
Alkony
Zagyi Gáborné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése