hogy tovább érezzem a pillanatot,
felszólítanám az érkező felhőt,
hogy ne takarja előlem a napot...
... magával ragad, kényszerűn sürgető,
a sodrásban, hol áldás, hol pusztítás,
öncélú forgószél, végtelen erő...,
számára talán nincs is végállomás.
Megzaboláznám a nagyképű szellőt,
hogy csak cirógatni tudja arcomat,
kezessé csendesíteném a tekergőt,
megszelídíteném a viharokat...
... de hiába inteném az igyekvőt,
csúffá tesz ütemes iróniája...,
nem lassul, csak egyre űzi a jövőt,
amit hátrahagy, sohasem bírálja...
Alkony
Zagyi Gáborné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése