Oxigénért

Még megtelik a tüdő,
szűrt csontig hatoló szmog,
letüdőzött ártalom,
mélyre szűrődő foltok.

Amíg tagadni képes,
frissül áporodott lét,
amit blokkol temérdek,
de viseli bélyegét.

Mit magába szív tömény
saját alkotta méreg,
vár, inhalál a remény
gyógyítani nem képes...

Megállíthatatlanul,
lassan pusztul a kéreg,
feléli mitől virul
büszkén, közben megremeg...

Raktározza a szennyet,
míg oxigénért kiált...
A föld is levegőt vesz,
mikor az eső elállt...

Alkony
Zagyi Gáborné