Állok a sorsom hídján,
talán úgy középtájon,
Hiányzó részek.., alattam
egy szakadéknyi álom...
Nézek vissza a homályba
űznek könnyező fellegek.
Nézek az égre,fölöttem
igéző szivárvány lebeg.
Csalogat hívogató fény
ott messze, vágyódást érzek,
indulnék felé..., a látvány
újabb lépésre késztet...
Félek délibáb, ami játszik,
mégis hiszem a káprázatot,
a hiányzó darab sem rémít,
nagy lépés kell..., kockáztatok...
Már mögöttem a kelepce,
a talaj itt biztonságos,
az őrült szívverés enyhül,
vakmerőségem nem szokványos.
Pihennem kell, a cél messze
s a lábam sem bírja soká,
de itt vagyok, most átölel,
a lehetetlennek tűnő valóság...
Alkony
Zagyi Gáborné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése