Ha dráma jön futószalagon,
torlódik értékeletlen jel,
ritmusa túllép a szavakon,
szabadon rombol lendülettel.
Sötétben ragad a pillanat,
fájdalmat őriz, ragaszkodón,
elvakít, kiöli a vágyat,
fölszárad könny alkalmazkodón.
Észrevétlen kövül érzület,
kioltva minden szikrát, lázat,
s míg lázad lélek, intő tünet,
a felejtés csak üres járat.
Remekmű? Fájdalomkirakó
gyötri, mégis rakja szüntelen.
Reménytelen sík, szürkén fakó,
elsimul a kínzó végtelen.
Elnyelné, de épülnek gátak,
benne relét készít szeretet,
szabad út remény sugarának,
ami átfest minden részletet.
Alkony
Zagyi Gáborné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése